Nagyközségi és Iskolai Könyvtár

Nagyközségi és Iskolai Könyvtár


Navigáció

Legújabb cikkek

Nyitva tartás

április 1-jétől október 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat 8.00 - 12.30

november 1-jétől március 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
csütörtök 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat zárva

Elérhetőség

2381 Táborfalva, Iskola u.7.
Tel: 29/382-952
Könyvtáros: Borsi Mária
E-mail: tfkonyvtar@monornet.hu

Felhasználók

· Online vendégek: 1

· Online tagok: 0

· Regisztráltak: 3
· Legújabb tag: stx

MyStat

Táborfalva, ahogy az én emlékezetemben él...

A szüleim a második világháború előtt, a 20-as évek végén költöztek az akkori Örkény-telepre, a jelenlegi Rákóczi útra. Albérletben laktak, többek közt a László László fűszer kiskereskedés mellett, ahol később Kovács Juliska (néni) lakott Margit, Juliska és Pista nevű gyermekeivel. Később Milkovics Gyuláék laktak (vagy laknak) ott.

 

 Apám 1926. július 1-jén lett férfiszabó segéd (mint azt a korabeli segédlevél is igazolja). Örkényben, Rakitovszky Lajos szabómesternél tanulta a szakmát.

Atyai nagyszüleim, Schenk Jakab és Schulcz Rozália a pusztavacsi lőszerraktár mellett vásároltak az akkori Újhartyánhoz tartozó területen kisebb birtokot. A lőszerraktár mellett közvetlenül a Kucsera-birtok volt. Itt mindig félve mentünk, amikor a nagybátyámat látogattuk, mert ők is tartottak bikákat, mint a nagyszüleim, illetve nagybátyám.

Schenk nagymamámat a bika megtaposta és ő ágyban fekvő rokkant lett élete végéig.

A birtokot József nevű nagybátyám örökölte, mivel ő ápolta a nagymamámat. Sajnos, ő az ötvenes években megbélyegzett ember lett, mert egy kb. 40 kg-os süldő malac valami lábtörés vagy mi miatt a fazékba került, és ezt nem jelentette be. Hat hónap kazincbarcikai munkatábor lett belőle, ahol torokrákot kapott és gégemetszést végeztek nála. Soha többet nem tudott beszélni. Szabályszegésért büntetés jár. No, de ekkora?

Anyai nagyszüleim Örkényben éltek. Cséplőgépük volt, azzal keresték szó szerint a kenyerüket, mert ha jól emlékszem, még az én gyerekkoromban is gabonát kaptak a cséplésért.

Az anyai Nagymamám postamester volt egy ideig Örkényben, azt hiszem, 1945. után költöztek Pestre. Nagynéném, nagybátyám volt bőven: 6-6, döntetlen. Mindkét Nagyapám meghalt az első világháborúban a hazáért, de gondoskodtak róla, hogy "él nemzet e hazán"!

 

De e kis kitérő után nézzük, mire emlékszem én Örkénytelepről, illetve Csurgay-majorról, Örkénytáborról, vagyis Táborfalváról.

 

1941. szeptember 29-én láttam meg a csillagos eget Örkénytelep, Kossuth Lajos utcában, Kucsera Mari néni kis nyári konyhájában, ahol anyukám lakott átmenetileg. Apukám és a nővérem akkor Soroksáron dolgozott a Nuber szabóságban. (Az esetleg hibásan írt nevekért elnézést kérek az érintett személyektől.) Köztem és a nővérem közt 15 év korkülönbség volt. Sajnos, nővérem 2 éve meghalt. Születésem után anyukám is Soroksárra ment dolgozni,

ahol így az egész család dolgozott. A munkaadó zsidó származású volt, mi meg svábok. Nem zsidóztunk, nem sváboztunk. Jól megvoltunk.

 

 De írjunk inkább az örkénytelepi emberekről! Igen, még annyit, hogy amikor Budapestet felszabadították a szovjetek, apám munkaszolgálatos volt és a felszabadító hadseregnek kellett dolgozni. Együtt vészeltük át a földindulást a Pest Vidéki Törvényszék épületében. Amikor az oroszok tovább indultak, a nacsalnyiktól apám kapott menlevelet Örkénytelepig. Előző este az orosz tiszti szolga bejött (egy idős ukrán katona) és azt mondta apámnak, hogy ne várjanak reggelig, mert ők reggel továbbindulnak és a Lizát is viszik magukkal (ez volt a nővérem, Bözsike). A katona szerzett mindenféle maszkot meg kenceficét, mert azt mondta, a menlevél nem biztosíték arra, hogy épségben hazajutnak. Összeszedtük a batyut, aztán bedobtuk egy szemeteskocsiba velem együtt és így valahogy sikerült Örkénytelepre HAZAvergődni.

(A katonának is volt odahaza egy hasonló korú lánya.)

A Kucsera Mari néniről még annyit, hogy ő volt a keresztanyám. Vissza már nem tudott venni, mert kicsi volt a konyha . A Csútár bácsi fogadott be bennünket. Róla csak azt tudom elmondani, hogy 98 éves volt, szemüveg nélkül olvasta a Bibliát és jószívű, emberszerető ember volt. Állítólag a kora ellenére a lányokat még becsalogatta, hogy be is mentek-e, azt nem tudom. Ja, és nem dohányzott, pipázott.


Itt a szüleimnek megint volt egy kis málinkij robot, de ez már más volt. Apám és a nővérem kapott 1-1 varrógépet és varrták a gimnasztyorkát meg a ponyvát  főállásban. Mellékállásban meg egyéb dolgokat. Anyagot azt hoztak bőven, jutott nekünk is, meg másoknak is.

Azt nem tudom, hogy az iparosok mikor és hogyan kerültek a telepre, de azt tudom, hogy volt órásmester, a Méhész Jani bácsi. Ők, ha Örkény felől jövünk, talán az 5.-6. házban laktak bal oldalt. Csendes, rendes, jó szakember volt, sokat vittem hozzá a vekkert.

Tovább jövet volt a kovácsműhely. Lutter Jani bácsi volt a kovácsmester, felesége, Ilonka néni pedig varrónő volt. Rendes, szorgalmas emberek voltak. Szerettem oda járni, érdekes dolgok voltak ott a magamfajta gyereknek, de még a felnőtteknek is. Készült ott mindenféle, ami vasból volt. Kocsikerék vasalás, kocsilőcs vasalás, kocsitengely, hordóabroncs és még Isten a megmondhatója, mi minden... Nagyon érdekes volt a fújtató, ahogy a tüzet élesztette. A vas, ahogy szikrázott, akár a tűzbe tolva, akár a kalapács alatt. A háború után ezek voltak a fontos dolgok. Azután az 50-es évek vége felé kezdtek kimenni a divatból.

 

Kicsit tovább, bal oldalon volt Nagy Károly fodrászmester. Egyszemélyes fodrászüzlet volt, a közösségnek (lélekszámnak) megfelelő. Ha jól emlékszem, négy várószék volt. Ha telt ház volt, ment ám a duma mindenről: a főzésről, fűzésről, akkor így mondták. Amikor nekem is hajat kellett vágatni, akkor mindig téma voltam, melyik lány tetszik.

 


 

A Schenk-család 1955-ben: álló sor: Schenk István, nővére Schenk Erzsébet és férje,
Wéber László, alsó sor: id. Schenk Istvánné és férje id. Schenk István szabómester,
alul: Wéber Erzsébet (Schenk Erzsébet és Wéber László gyermeke)

 

El is érkeztünk  a tiszti sorig, a kis trafóházig. Egyszer belecsapott a villám, ami majdnem engem is agyonütött. Gulyás Pali barátomnál játszottunk, amikor jött egy nagy vihar és éppen indult haza a kövesút közepén, mikor egy nagy csattanás, én csak nagy melegséget éreztem, összegörnyedtem és iszkiri haza. Szaladni ilyenkor nem szabad. Szerencsém volt, a vezetéken végigszaladt a villám. A kis trafó, mire odaértem, lángolt. Itt jut eszembe a Vogyák postás, akit sajnos agyoncsapott a villám, mert egy  rozskereszt mellé bújt az eső elől.

Pali volt a legjobb barátom, az esküvőm után sajnos már nem találkoztunk, addig viszont sokat játszottunk együtt. Nagyobb korunkban, 13-14 évesen  kártyáztunk hétvégeken: Pali, az apukája, Gulyás Józsi bácsi, Mészáros Misi, Mészáros Feri meg jómagam. Sakkversenyeket

is rendeztünk, ebben  Pali barátom nem vett részt, részt vett viszont egy kerékpártúrán, Táborfalva-Vác oda-vissza, majd legközelebb Táborfalva-Dunaújváros oda-vissza. Ide elkísért Milkovics Gyuszi barátunk is. Este még a bálban is táncoltunk! Hej, de rég volt!

De igaz volt! Pali barátom apja volt a telepi vőfély, ő vezette fel az ételhozókat valahogy így: "Meghoztam a kakast egész tarajával, hogy ne ...............többet a szomszédék tyúkjával. Ő mondta még a „gyászbeszédet” a vőlegénynek. (Pardon, hölgyeim!) Pali az osztálytársam volt elsőtől végig. Ugyancsak osztálytársaim voltak Mészáros Lidi, Lipóczki Rózsi,

Regdony Pista. Voltak még többen is, de azok időközben jöttek Almási János, Bali Irén, Vizer Feri, Árva Feri.

 

Árva Ferkó. Vele az utolsó két évben jártunk egy osztályba, később Dabasra egy fél évet ipari iskolába. Ferkó asztalosnak tanult, akárcsak Gulyás Pali barátom. Én meg apám mesterségét próbáltam elsajátítani. Ferit a Horváték nevelték a két Horvát gyerekkel együtt. A szülők  azt hiszem, földművelődésből éltek vagy a közeli pusztavacsi erdőgazdaságba jártak dolgozni, mint sokan  abban az időben. A  két idősebb fiú, Miska és Pali Pestre jártak dolgozni, mint sokan mások. Feri, Pali meg én heti két alkalommal Dabasra jártunk ipari iskolába.

 

paEz is kemény munka volt, felért egy mai fitnesz edzéssel: az örkényi állomás 3 km, a dabasi állomástól az iskola 2 km. Este ugyanez visszafelé, természetesen gyalog. Busz nem volt, a telepi gyerekeknek ez nem okozott nagy gondot, mert a 7., 8. osztályt már az új Csurgay iskolában végeztük. (Ez a jelenlegi Csurgay Franciska Általános Iskola.) Ez csak 6 km volt oda-vissza. Tanítás után az iskola udvarán fociztunk vagy tornáztunk.

Most már visszafelé haladunk a Telepen (a Rákóczi úton) Örkény felé: bal oldalon az utolsó előtti házban laktak Balázsék. Laci fiuk a kisebbik gyerek volt, velünk egyidős, bátyja idősebb volt kb. 6 évvel. Ők is földművelésből éltek, volt lovuk, tehenük és egyéb aprójószáguk, mint általában a falusi embereknek.

 

Velük szemben Fazekasék laktak. Azért említem őket, mert Juliska lányukat később még fotón is látjuk. Pista fiuk nagy harmonika őrült volt, de amikor segített elvinni a harmóniumot javítás céljából hozzánk, akkor azon is nagyon jól játszotta a Csinibabát, a Bolyongok a város peremén-t és a többi akkori slágert. Jómódú, szorgalmas család hírében álltak.

 

A falu egybeépített házaitól kissé távolabb laktak Szekeres Pista bácsiék. Nagyon közvetlen emberek voltak. Pista bácsi nagyon szeretett zenélni, főleg, ha volt közönség is, akiknek játszhatott. Ha már zene volt, akkor Erzsike néni és Erzsike lányuk (aki 2 évvel volt idősebb nálunk) tanították a botlábú srácokat táncolni. Jól elteltek ilyennel is a hétvégék. Beszélgettek, táncolgattak, iszogattak, itt például kulturáltan, máshol néha kicsit többet. Ez is jó alkalom volt a szórakozásra  és a mai divatos kifejezés szerint: a közösségi szellem építésére, kapcsolatteremtésre. Azért akkor is megtalálta a fiatalság a módját, ki-ki a maga korának megfelelően, hogy az idő jól teljen el. A tizenéveseknél divat volt a snúrozás, a gombfoci,

a kiszorítósdi. A telepi földek végén, az erdő kezdete előtt volt a legelő, ahova a teheneket (a gulyát, a falu összes tehenét) kihajtotta a gulyás. Ezen a legelőn fociztunk, amikor kaptam egy 5-ös focilabdát a nővéreméktől. Itt tartották a majálist és 1-2 nagyobb mulatságot a telepiek és akik a környékről jöttek.

 


 

Az általános iskola befejezésekor a jelenlegi iskolaépületben (Iskola utca ),
7. osztálytól jártak az új iskolába (hátsó álló sor, jobb oldalról első Schenk István) (1955)

 

 

Az erdőben is szoktunk barangolni. A háború után elég sokáig ott maradt egy lezuhant repülőgép és kicsit lejjebb egy kilőtt tank is. Ezeket megnézegettük olykor. A tank ágyúcsövében sokáig benne volt az éles lövedék. Megfordult a fejemben, hogy rá kellene ütni kalapáccsal a gyújtószegre, de féltünk, hogy szétlőjük a vacsi tanyát.

Kukoricamorzsolás közben rémtörténeteket, szellemjárásos meséket hallgattunk, ami után félve mertem kimenni a házból.

 

Húsvétkor, eleinte még 6-7 évesek, de egyes felnőttek is jártak locsolkodni. Azt már csak hallomásból tudom, hogy másnap a lányok mentek subrikálni, ami azt jelentette, hogy jól elverték azokat, aki hideg vízzel locsolkodtak. Később már a locsolkodás is kiment a divatból (a hagyományt a rokonságban a múlt század végéig ápoltam).

Karácsonykor szokás volt a betlehemezés. Kis Betlehemmel házról házra jártak és énekelték a „Kis Jézus megszületett” és a „Jézuskának fázik lába, nincsen néki bocskorkája, kérünk egy-két koronát, veszünk rajta bocskorkát”, aztán a vége borocska lett.

Később lehetőség volt még Örkénybe moziba járni bringával. Pali barátommal sok szép magyar filmet láttunk: Gábor diák Gábor Miklóssal,  Kétszer kettő néha öt Zenthe Ferenccel, Két emelet boldogság Törőcsik Marival és Krencsey Marianne-nal.

A nagyoknak és a felnőtteknek volt kugli, rexasztal, kártya és még őket is elkapta néha a snúrozási láz. A Trapp kocsmában rendeztek hétvégenként bálokat, ott is volt rex asztal, amin még én is hatalmas küzdelmet vívtam a sógorommal, ami vereséggel ért véget a számomra.

A  felnőttek szórakozására a Kerepeczki kocsma adott először lehetőséget, amíg meg nem szűnt. Ezután Laczkó Jani bácsinál lehetett kuglizni, mert Jani bácsi, akinek eredeti szakmája hentes volt, nyitott egy kocsmát. Ez az én életembe is hozott változást, mert én lettem az állandó „bábu álligató” gyerek. Egyszer, amikor verseny volt az álligatásból, kis maradék pénzemből én is beneveztem. A három első helyért négyen indultunk, a nagy esélyes Kovács

Később a kocsma megszűnt, kis posta lett. Jani bácsi Magdi lánya lett a postáskisasszony, amíg férjhez nem ment.

 

A postával szemben, a mi oldalunkon volt Dormányék  fűszerüzlete. A szocialista átalakulás miatt az ő üzletük hamarosan köztulajdon lett, azt hiszem, népbolt néven ment egy ideig, míg végül megszűnt. Mellettük laktak Polyák bácsiék. Ha nem lettek volna csirkéink, és ha lett volna kerítésünk és az is hermetikusan zárt volna, akkor egészen jól meglettünk volna egymással. Sajnos, nekünk hamarabb volt csirkénk, mint  kerítésünk, így aztán a két szomszédasszony elég sokat civakodott emiatt (nem durva, trágár kiabálásokra kell gondolni).

 

A két férfi és mi, gyerekek sosem veszekedtünk. Két lányuk volt, akikkel játszótársi viszonyban nem voltunk, mert a Juliska nagylány volt hozzám képest, Annuska meg fiatalabb volt nálam. Juliska néninek is köszönhetem részben, hogy most itt, Kőbányán írom ezt a visszaemlékezést, mert ő erősködött, hogy jobb lesz nekem Pesten a nővéreméknél. Igaz, sokszor gondoltam, főleg inas éveimben, hogy jobb lett volna, ha nem erősködik. Összességében nézve, mégiscsak jobb lett nekem.

 

A következő ház volt a miénk, Rákóczi Ferenc utca 88. (most 144. házszám). Itt vettek a szüleim egy szűk "nadrágszíj" parcellát. A föld csak azért kellett, hogy legyen hova kis házat (műhelyt) építeni. A kis ház meg is lett, 1947-ben lett a miénk, akkor hatéves voltam.

Az utcán még földút volt, villany nem volt. Lassan ment az építkezés, mire a kis ház elkészült, a vége felé már én is vertem a vályogtéglákat. 

 

Velünk szemben laktak Pallaga Pista bácsiék, három családjuk volt, az idősebb lány, Jutka Budapesten, a főpostán dolgozott, a fiatalabb, Marika Pestre ment férjhez. Pista fiuk is elvégezte a polgári iskolát, ami a mostani gimnáziumnak felel meg, de értett a bognár-, az asztalosmesterséghez, konyított a korabeli gépekhez (vetőgép) és a házépítéshez is. Remekül értett az állatokhoz is.


Másodikos lehettem, amikor Pallaga bácsiék egy lelenc (akkor így mondták) gyereket fogadtak magukhoz. Nagyon jó barátok lettünk, egy osztályba jártunk, sajnos csak egy évig, mert egyszer megjelentek náluk a felügyelők és Pistát elvitték. Nagyon megsirattam.

Pallagáéknak elég nagy szántójuk volt a háznál is, ezért  minden nyáron náluk hordták össze a telepi aratás rozs kévéit és ott csépelték ki. Nekünk gyerekeknek nagyon tetszett, ahogy lovakkal húzatták a cséplőgépet. Ha elakadtak a lovak, akkor a munkások és a csépeltetők is tolták a cséplőgépet. Így volt ez a traktorral vontatásnál is. Egy nap is kellett, mire

behúzták a gőzmasinát, meg utána a cséplőgépet és a kettőt összehangolták,hogy ne dobja le a szíjat. Később, amikor már gyártották Kispesten a Hoffer traktort, már azzal vontattak is és hajtották a cséplőgépet is. Mi, gyerekek mindenképpen nagy szenzációnak  tartottuk!

A szalmahordók nem örültek, hogy mi örülünk, mert állandóan széttúrtuk a szalmakazlat. Nekünk gyerekeknek jó szórakozás és élmény volt, de a munkásoknak, gazdáknak bizony nagyon kemény munka volt. A kisebb parcellákon (eleinte, a háború után a nagyobbakon is) lóval szántani,  kézzel vetni, kézzel aratni, lányoknak, asszonyoknak marokba szedni,

Nyári estéken vagy néha még nappal is kiültünk a Pallagáék előtti kis füves dombra  és

Pista bácsi mesélt  az isonzói csatáról meg a többi háborús élményéről. Ilyenkor odajött a második szomszédból Huja  Sanyi is. Szerencsétlen gyerek volt, mert Pista bácsiék lova gyerekkorában fejbe rúgta és soha nem gyógyult meg teljesen. A járása sem volt rendes.

Téli estéken sokat átjártunk kártyázni Pallagáékhoz.

 

A másik szomszédunkban Piti Lajosék laktak. Piti bácsi a háborúból nem jött haza, őt nem ismertem. Lali is már katonasorban levő gyerek volt az ötvenes évek elején. Hivatásos katona lett 1956-ban, alhadnagy lett. Később már nem találkoztam vele, valahol Gyomaendrődön szolgált és alapított családot. Sajnos, amióta Piti néni meghalt, a házuk, azt hiszem, üresen állt és most látom, hogy össze is dőlt. Vagy bontják? Egy este, amikor Huja Sanyi beszélgetés után ment haza tőlük (nagyon jó szomszédok voltak, a köztük lévő kerítésen kis kapu is volt, hogy ne kelljen neki körbe menni) beleesett Laliék kútjába. Sajnos, csak másnap vették észre, mikor vízért mentek. Piti néni nagyon szerette Sanyit gyerekkora óta.

Pár házzal arrébb Gecserék laktak, hozzájuk jártunk minden este tejet venni. Mindig finom, friss, meleg tejet kaptunk.

 

Klecli Károly bácsiék laktak mellettük, ha jól emlékszem. Mariska néni volt anyukám egyetlen barátnője, vele sokat beszélgettek, míg anyukám beteg nem lett. Két családjuk volt, idősebbek nálam, de Pistivel sokat beszélgettünk esténként az árokparton. Néztük a csillagos eget és sokat fantáziáltunk, főleg a holdról, hogy milye jó lenne, ha volna egy BMW motorunk, amit egy magas domb tetején jól meghúzatnánk és fölrepülnénk a holdra. Később, amikor Verne Gyula könyvét olvastam, az jutott eszembe, „hogy mi erre nem gondoltunk”. Igaz, ő se jutott föl.

 

Nappal, amikor nem álmodoztunk, kiszorítósat játszottunk labdával, főleg, amíg földes volt az utca. Az ötvenes években elkezdték hordani az utcánkba a zúzott  követ a falu felnőtt lakosságának nagy örömére, lesz végre kövesút! Sokkal könnyebb lett az emberek élete. Nekem viszont három alkalommal majdnem komoly balesetet okozott. Amikor meghozták a követ és kb. 2 köbméteres gúlákba lerakták, mi Klecli Pistivel mindjárt másnap nekiláttunk a

gúlák terítéséhez. Ez egymás dobálásával történt. Többszöri figyelmeztetések ellenére  ezt addig csináltuk, míg egy kevésbé sikerült bravúr miatt egy hegyes kő a szemem alatti csonton landolt. Anyukám rögtön „jaj Istenem, mi történt”, ecetes víz meg stb., majdnem  „elvéreztem”.  Apukám meg, amint kezelhető állapotba hozott Anyukám, rögtön el is akarta kezdeni a kezelést azzal a felkiáltással, hogy hiába beszélek én neked?!? De ezt végül Anyu megakadályozta.

 

A másik majdnem baleset meg úgy adódott, hogy Józsi az úthengerrel már a házunk előtt hengerelt (ez jó jel volt, mert az út fele már kész volt),  bement  hozzánk, mert elszakadt a nadrágja. Mi meg kint kíváncsiskodtunk, hogy milyen az úthenger vezetőállása, én föl is másztam. Volt ott egy kar, meghúztam, a gép elindult. Hiába akartam visszatolni, nem bírtam. Szerencsére, Józsi észrevette és az árok szélén megállította. A szerviz volt a hibás, mert szorult a kar.

A három Lászlóról, László Erzsike néniről, László Laci bácsiról és László Nándor bácsiról szeretnék megemlékezni. László Erzsike néninek szép nagy háza volt és egyedül élt, én így ismertem meg, főleg Laci bácsival  tartotta a kapcsolatot. Egy időben két tanító kisasszony lakott nála.

László Laci bácsinak hentes üzlete volt.

 

Nándor bácsi volt a fűszeres, de nemcsak fűszert, hanem más egyebet, rövidárut, vegyiárut meg talán edényeket is lehetett venni nála. A nővérem mesélt róla egy kis anekdotát, mert ő néha kiszolgált az üzletben. Nándor bácsi nagyon szeretett olvasni, ha nem volt vevő, olvasással töltötte az időt. Egy alkalommal egy kislány bement vásárolni, kiflit szeretett volna venni. Ez még a háború előtt volt. A következő történt:  


  •  

  • Csókolom.  

  • Pá, Pici.   

  • László bácsi, van kifli?    

  • Nincs, Pici.  

  • Csókolom!   

  • Pá, Pici!

 

Az államosítás után mindegyik üzlet megszűnt.

 

1949-ben Örkénytelep, Csurgay és Örkénytábor Táborfalva lett. Ezután lett kövesút, majd később utcai világítás.  

 

 Nem emlékszem, hogy önálló római katolikus papja mikor lett Táborfalvának. Arra viszont emlékszem, hogy az iskolában az alsósoknak volt hittanoktatás. Sallay plébánosra emlékszem, őt később áthelyezték máshova, utána jött Pap Illés plébános. Pap Illés idejében már ministráns voltam. A szentmiséket a László Laci bácsi által biztosított helyiségekben tartottuk.

A plébánosok a kápolna szomszédságában, a Schlézinger házban kaptak lakást.

Pap Illés plébános, amikor megismerkedett a rábízott hívekkel és a területtel, mivel a felnőttek között nem talált, a fiatalok között keresett a kántori teendők ellátására alkalmas lányokat és fiút. Ministránsként én12 évesen kéznél voltam. Paskó Manyika velem egykorú, Gecser Juliska 1-2 évvel idősebb és végül a már említett Fazekas Juliska.

Sokat gyakoroltam a harmóniumon, így aztán elnyertem a kántor helyettesítő közösségi munkát. Temetésekre, esküvőkre, néha lakodalomba és gyászmisékre hívtak „kis kántorként”, ezekért kaptam egy kis adományt. Szerettem az Istent és az embereket a magam módján szolgálni.

A zene is örömet szerzett, még akkor is, ha a tudásom nem is volt valami magas szintű. (Felnőtt koromban vettem is egy szintetizátort.)

 

Itt említeném meg a kövesút építésével kapcsolatos harmadik, majdnem végzetes balesetemet. Apámtól kaptam egy 125-ös Sachs motorbiciklit, 13 éves voltam. Egyik szombaton éppen a kuplungját szedtem darabokra, amikor a házunk előtt megállt egy motoros. Azt hittem, hogy segíteni akar. Úgy viharzott befelé, hogy az előtte feltornyosuló levegő meg a kiabálás miatt elestem. Neked Táborban kellene lenned a templomban (tényleg, ott sosem kellett játszani, nem is tudom, volt ott valami hangszer vagy akkor Telepről vitték oda, nem is volt időm ezen gondolkodni, ma sem tudom.) A menyasszony meg a vőlegény a násznéppel ott ácsorog a kápolna ajtóban, mert a menyasszony zene nélkül nem hajlandó belépni. Ketten jöttek a

nagymotorral, de mivel az enyém szét volt szedve, így én a 48 kilómmal a tankra kerültem. Így robogtunk Tábor felé. Egyszer csak jött egy másik motoros- szintén zenész- látta, hogy jövünk, megfordult előttünk, de addig ügyeskedett, hogy ahelyett, hogy szabályosan ment volna tovább,  fölszorított bennünket a kőrakás tetejére és azon keresztül mentünk tovább.

Isten vigyázott ránk, meg  a mi motorosunk ügyes vezető volt és mi, utasok sem kapálództunk. Az esküvőről semmit sem tudtam, de végül („miattam" ::DD ) az esküvő meg lett tartva. Ha valaki magára vagy ismerősére ismer értesítsen! Szeretném tudni, jót tettem-e…

 

A kántori feladatra kiválasztott két lány elmaradt végül. 1957-ben én elmentem Táborfalváról, Fazekas Julis állítólag folytatta még egy darabig.

 

Akadt egy másik gondom a kántorpótló tevékenységemből. A másik közösség, amelyben éltem, az iskolai volt. Az iskolánk - akkor már a mostaniba jártunk - nagyon jól szerepelt a járási labdarúgó bajnokságon, köszönhető ez Máté Öcsinek, Mankovics Jancsinak, Urbán Lacinak, ők osztálytársaim voltak. A többiekre nem emlékszem név szerint, csak a kapusra, Gecser Józsira. Nagyon jó kapus volt. Örkény ellen kellett játszani, akik az elsők voltak.

Józsi beteg lett, az edző, aki történetesen a testnevelő tanár volt, ott állt, hogy most mit csináljon? Ekkor megszólaltam, majd védek én! Kételkedve nézett, de mivel nem volt más,

rábólintott. Ebből lett a későbbi baj. Akkor elvertük az örkényieket 5 : 2-re saját otthonukban. A három fent említet csodacsatár rúgta a gólokat és nekem is volt bőven részem a végeredményben. A következő héten otthon játszottunk és sajnos kikaptunk. Ebben is volt részem, de nemcsak azért kaptunk ki. A harmadik vasárnap is nekem kellett volna védeni, de a meccs és a mise egy időben volt és én a misét választottam. Másnap megkaptam, hogy mihez tartsam magam. Fizikából addig sem a kitűnők között voltam, de azután még rosszabb lettem. A bukástól az mentett meg, hogy Örkényből jött egy tanárnő, aki egészen másként tanított és fizikából ötös lettem. Előre megmondta, ki felel másnap, de aki külön jelentkezett, az is kaphatott jó jegyet. Ha valaki nem jelentkezett, azt kisegítőként felhívta és ha nem tudta, egyest kapott. Tanulni így is kellett.

 

Pap plébánost mindenki nagyon szerette. Húsvétkor a templomban mindig elénekelték a Máté passiót, nagyon szerettem. Egyszer, nagy könyörgésre, engem is beválasztottak a kórusba.

Egyszer elmentünk Bugyira sódert hozni. Nem tudom, mihez kellett, de azt hiszem, a haranglábhoz. Derekasan lapátoltunk. Ha jól emlékszem, 1954-ben vagy 55-ben jött a Telepre Klinger Vilmos tisztelendő úr. Rá egy kicsit féltékeny voltam, mint gyerek, mert nagyon szépen játszott a harmóniumon. Nem sokáig voltak együtt, mert Pap Illés plébános úr kapott egy májfertőzést és Kecskemétre került kórházba, ahol meg is halt. Állítólag kocsonyát vittek a látogató hívei, amit nem lett volna szabad megennie és emiatt lett a tragédia. Nagyon jó ember volt, nyugodjon békében! Később elkerültem Táborfalváról, de mostanában hallottam, hogy Klinger Vilmos plébános úr is nagy szeretetnek örvendett, sokat tett a katolikus és református közösségének egymáshoz való közelítéséért, amit a mai napig is tartanak.

 

De nézzük tovább! Amikor a kövesút elkészült, Halupka Misi bácsi lett az út karbantartója. Eleinte nem volt sok dolga, csak amikor a laktanyából a tankok, harci ütegek kijártak nyári táborozásra a pusztavacsi erdőbe, akkor gyűlt meg a baja, főleg a mellettünk lévő sarkon, amikor az erdő felé fordultak. Nekünk, gyerekeknek nagy élmény volt. Misi bácsinak nem annyira. A tavaszt nagyon vártam, nemcsak a szép idő miatt, hanem azért, mert a május elsejei díszszemlére a betonúton (50-es út) gyakorlatoztak a tankok és olyankor az autók mielőttünk jártak. Igaz, abban az időben nem sok autó volt még, de nekem nagy élmény volt, akkor lettem a benzinszag rabja, azóta is az vagyok.

A Rákóczi úton laktak Laja Gyuri bácsiék, akik még közvetlen ismerősök voltak.

A véletlen úgy hozta, hogy Gyuri bácsiék lányával, Marikával egy házban, egy emeleten kaptunk lakást Kőbányán, 1968-ban. A sok időt igénylő munkám miatt, sajnos, nem alakult ki nagy szomszédolás közöttünk, pár éve Marika meghalt, itt van az urnája Táborfalván. A lánya és unokája Olaszországban élnek.

Szeretettel emlékezem Szárnya Pista bácsiékra.

 

Megemlíteném még Miczki Józsit, ő egy évvel volt fiatalabb nálam. Józsi édesapja látta el a falu népét cipővel. Józsit azért irigyeltük, mert ha akkor indult is el az iskolába, amikor becsöngettek, akkor sem késett el, mert szemben lakott az iskolával.

Nála közelebb az iskolához már csak a Csűrös lányok, Katica és nővére, az igazgató bácsi lányai voltak. Édesanyjuk, Ilonka néni volt az osztályfőnökünk.

Katicát és nővérét nemcsak  irigyeltük, hanem szerettük és csodáltuk is, mert csinosak és szépek voltak. Az osztályfőnökünk, Csűrös Miklósné és az igazgatónk, Csűrös Miklós nagyon aranyos emberek és jó tanítók voltak. Kiss Ferenc és Kiss Ferencné is voltak tanítóink és osztályfőnökök is. Csendes, jó emberek voltak. Egyszer Kiss tanító bácsi jó hátast adott a nádpálcával, most is úgy emlékszem, megérdemeltem. A nádpálca sem előtte, sem utána nem működött. Tanítónk volt még Vigovszky István, nála sűrűbben dolgozott a nádpálca, de nem volt vészes, hanem inkább mulatságos volt. Talán néha még provokáltuk is. A lopást nem szerette, ha nem volt tettes, akkor az utolsó felszólítás után azt mondta:„Akkor itt kezdjük! Bújj meg szamár!”. Jól megtanította a számtant, volt osztályfőnökünk is.

 

Nem írtam még Szauthner József asztalosról, aki a tiszti sor (mai Arany János utca) elején

lakott és aki mellett vettünk mi is egy telket, de nem lettünk szomszédok, mert nekünk nem jött össze az építkezés az 56-os forradalom után. Józsi bácsiék szemtanúk szerint könnyes szemmel intettek búcsút Táborfalvának, valahol Ausztriában éltek. Soha nem hallottunk róluk, családjuk nem  volt.

 

Szauthneréktől nem messze volt a Lakos  pálinkafőző, ez nem működött sokáig, akárcsak a Balázs kovácsműhely sem, ami körülbelül a másik kovácsműhelytől 5-600 méterre volt.

A Gazsi soron (mai Dózsa György út) lakott két lány osztálytársam, az egyik Mészáros Lidi, a másik Lipóczki Rózsi.

A Kossuth Lajos utcáról csak annyit, hogy a Kerepeczki kocsmával szemben, a kanyar után laktak Varga Józsiék, ő is iskolatársunk volt. Velük átellenben volt a Ceglédi Szőlészet, ma már nem látszik, talán meg sincs.

 

A Ceglédi birtok után volt az én kis szülőházikóm, ez már nincs. A Kossuth Lajos utca akkori közepe táján volt a Kiss tanya, itt lakott Kiss Öcsi, jó tanuló gyerek volt.

Utánuk már nem igen laktak, igaz, hogy előttük sem. Arra emlékszem nagyon élénken, hogy az iskolából hazafelé menet volt egy mély árok, amelyikben víz folydogált. Nem volt mély csak féllábszárig ért. Onnan tudom, mert egy kemény téli napon hazafelé menet csúszkálni akartunk rajta, de beszakadt alattam.

 

Az iskolatársaim, akik még Csurgayból (a jelenlegi iskolából) voltak: Simon Matild, Oszvald Marika, Mankovics Ilonka és még néhányan, akiknek a nevére már nem emlékszem. És még Kovács Paula (Cuni), a tanácselnök asszony lánya.

Sokszor felmerült bennem a későbbiekben, hogy talán az anyukája mentett meg bennünket a kitelepítéstől. A Schlézingerék és a Jelmann doktor is talán a táborfalvi embereknek köszönhetik, hogy túlélték a háborút.

Az iparosok közül még megemlíteném Ábel kádármestert, pár házra lakott a vasútállomástól, jó szakembernek és jó embernek emlegették.

A 70-es években a táborfalvi Móricz Ferivel a Volánnál együtt dolgoztunk, volt egy nagyon emlékezetes közös utunk egyszer karácsony előtt. Bicskei Karcsival is itt dolgoztunk együtt, szomorúan hallottam, hogy meghalt.

Még Hordós István autó- és motorszerelő mesterről szeretnék megemlékezni, aki a motoromat generálozta 1954-ben.

 

Azért emlékeztem meg név szerint a mesterekről, mert ők gondoskodtak a faluban élő emberekről, a mindennapi életükhöz szükséges élelmiszerről, cipőről, ruháról és más szükséges dologról. A falu tanítói, tanárai gondoskodtak a gyerekek neveléséről, oktatásáról, ők segítettek abban, hogy az itt élő emberek megfelelő tudáshoz jussanak.

 

Így éltek és talán még  most is így élnek közösségben az emberek - ha nem is olyan körülmények között, mint régen – Táborfalván.

 

Utóirat:

 

1957-ben kerültem el Budapestre.

Azóta volt:

Jó, jobb, nagyon jó. Rossz, rosszabb, nagyon rossz.

Szomorú, szomorúbb, nagyon szomorú.

Veszélyes, veszélyesebb, nagyon veszélyes.

De még élek.

 

 

2017. március 6.

 

 

Táborfalva, ahogy az én emlékezetemben él… galéria